A tündérek birodalma

Kislánykoromban egy tágabb családi körben ünnepelt eseményen a felnőttek úgy döntöttek, a legközelebbi kirándulást a kovásznai Tündérvölgyben ejtjük meg. Nagyon megfogott a név, korábban sosem hallottam róla. Élénk fantáziával és gyerekszerető, játékos nagybácsimmal az oldalamon azonnal el is kezdtük szőni a történetet, milyen is lesz a Tündérvölgy.

Képzeletben ott álltunk a völgy bejáratánál, középen hosszú, néhol kanyargós ösvény, amelyet kétoldalt sűrű fenyves övez. Hogy véletlenül se ijesszük el a tündéreket, és később megleshessük őket, a cipőnket lehúzva fától fáig lopakodva haladtunk a hűvös erdő szélén, ahová néhol beszűrődött egy-egy fénynyaláb. Mutatóujját a szája elé tartva nagybátyám intette, hogy „Ssshhh!”, azaz ezentúl csak suttogva beszélünk.

Épphogy elbújtunk egy-egy fa mögé, amikor megpillantottam két halkan dúdoló tündért. Hullámos szőke hajuk margarétával volt teletűzdelve, hosszú, fehér ruhájuk finoman lebegett, ahogy lábujjhegyen tovaosontak a patakhoz vizet meríteni a kancsójukba. Aztán ahogy szem elől veszítettük őket, nagybátyám belekezdett a Tündérvár legendájába… 

Fazakas Csoma Szidónia