Szomjúságoltás meglepetéssel

Már gyerekként ismertem az előpataki borvíz vasas ízét. Sőt, a hangját is, ahogyan nagy nyomással kilőtt az út menti forrásház hosszú csövein. Akkor sem ijedtem meg, ha pár nap múlva – az üveg aljába lerakodott vasnak köszönhetően –  enyhén rozsdás színű változatát kellett innom. Természetesen frissen volt a legfinomabb, legüdítőbb. A borvíztöltés ugyanakkor mókás tevékenység volt, mert ritkán lehetett megúszni anélkül, hogy az ember cipője és karja – mondjuk kb. könyékig – vizes ne legyen. Na jó, ez főleg akkor történt meg, ha nem voltunk kellően elővigyázatosak. De hát annyira tetszett, ahogy a víz időszakonként „megduzzadt” és hirtelen „kiköpte magát” a csőből, utána pedig egyszerűen, bármi erőszak nélkül beletalált az üvegbe.

Arra is volt példa, hogy ásványvíz nélkül tértünk haza. Mert nem folyt. Az öregek a faluban ilyenkor értetlenül kérdezték: „nem látják, hogy milyen nyomott idő van?”. Vagy, mondták, „jön a rossz idő!”.

Ma már nem kell az időjárásra hagyatkozni. Az előpataki borvizet palackozzák. És kiemelkedően gazdag magnéziumban és vasban.